Úgy alakult az idei Karácsonyunk, hogy nem beszéltük meg, ki mit süt, így csak édes sütemények kerültek az asztalra. Ha bárki készült volna egy kis sós ropogtatnivalóval, biztosan az lett volna a legkapósabb. 🙂 Szó ami szó, nagyon kívántam már valami sós finomságot, emiatt született ez a ropogós.
Hozzávalók:
10 dkg darált mandula
5 dkg darált dió
10 dkg szezámmag
5 dkg parmezán lereszelve
2 mk. só
1 tojás
A száraz hozzávalókat összekevertem, a tojást felvertem, majd az egészet összegyúrtam. Két sütőpapír között jó vékonyra nyújtottam, feldaraboltam, és 180 fokon 10-15 percig sütöttem.
A recept Anita szezámmagos ropogósának átdolgozásával született. Pillanatok alatt eltüntettük, ha kettőnél több embernek készül, minimum dupla adagot javaslok. 🙂
Ez nem egy különleges, vagy bonyolult recept, inkább maga a kivitelezés az érdekes benne. Bár nagyon finom zöldség- és gyümölcschipseket lehet készíteni, ha még nem vacsoráztunk, akkor helyettük szerintem ez az ideális választás a tévé előtti csipegetéshez. 🙂 Pontos receptet nem is írnék, nem ez a lényeg.
Készítünk egy nekünk tetsző fasírt alapot, hozzákeverünk reszelt répát, vagy bármilyen egyéb zöldséget, és egy nagy, sütőpapírral bélelt tepsibe elosztjuk a masszát. Nekem egy ilyen nagy tepsire egy 400g húsból, egy répából és három tojásból álló keverék jutott, így szép vékonyra tudtam simítani. 180 fokon addig sütöttem, amíg szépen megpirult a teteje, majd kivéve megfordítottam a húslapot, és visszatettem, hogy megpiruljon a másik fele is. A fordítás szerintem maximum 2 részletben megoldható, elég jól összeáll a massza. Nem mondom, hogy ropogós lesz, de nagyon jót tesz neki a kétoldali pirítás. Ha kész, kis darabkákra vágjuk, és szalvétával bélelt tálba borítjuk.
Megkockáztatom, hogy vendégségben sós “sütinek” is megteszi. 🙂 Az egyetlen hátránya, hogy az ember lánya hajlamos belőle sokat fogyasztani, ha nem veszik el előle a tálat. 🙂
November végén megjelenik az első magyar paleomagazin! Főszerkesztője és társtulajdonosa Szendi Gábor. További információt a címlapra kattintva Szendi Gábor oldalán olvashattok.
A legtöbb étteremben minimális kompromisszummal megoldható, hogy paleo ételt rendeljünk. Minimális alatt azt értem, hogy valószínűleg a húsokat és zöldségeket olajban és nem zsírban sütik, de ha szépen mosolygunk a pincérre, még lehet, hogy ezt is elintézi nekünk… 🙂
Szinte mindenhol kapható valamilyen sült hús, köretnek pedig kérhetünk friss salátát vagy például grill zöldséget. A párolt zöldséget nem ajánlom, általában hüvelyesekkel (borsó, bab) és kukoricával van tele. Ha nem egyértelmű, hogy mit takar az étel neve, vagy hogy mi lehet a hozzávaló, inkább kérdezzünk rá. Persze így is belefuthatunk váratlan dolgokba, például számomra nemrég egy ropogós csirkéről kiderült, hogy nem azért ropog, mert pirosra sül a sütőben, hanem mert kukoricapelyhes bundában van… 🙁 Arra is felhívnám a figyelmet, hogy a ropogós hagymakarikák is azért ropognak, mert lisztben megforgatják őket sütés előtt (erre ma jöttem csak rá, jól van na, még nem csináltam ilyet… :-)).
Ma Tardoson voltunk a Kemencés Fogadóban, nagymamám születésnapját és nagypapám névnapját ünnepeltük. Imádom az ilyen összejöveteleket! 🙂 Lényeg a lényeg, hogy most is rendelnem kellett valami paleo kaját, ami nagyon is szerencsésen sikerült. Előételnek kértem egy paraszttálat, hát mit mondjak, nagyon guszta volt. A fotóért elnézést kérek, már elég éhes voltam, és a tál hatása alá kerültem, így nem sikerült egészében megörökíteni, csak a Sanyi elkapott egy pillanatot, amint éppen a sült szalonnáért nyúlok. Jajj, de finom volt! 🙂
Paraszttál megdézsmálva… 🙂
A főételem sült kacsacomb volt párolt lilakáposztával. A káposztát eredetileg nem köretnek szánták, de megkértem őket, hogy hozzanak már legyenek szívesek köretnek való mennyiséget belőle. Sikerült. 🙂
Kacsacomb párolt lilakáposztával
Fontos, hogy ne ragadjunk le annál, ami az étlapon szerepel. Például sokszor jártam már úgy, hogy nem volt az étlapon friss saláta a köretek között, de rákérdeztem, és nem okozott problémát nekik kihozni. Vagy főételeknél gyakori, hogy az étel neve magában hordozza a köretet is, ebben az esetben is nyugodtan szóljunk, hogy mi mással ennénk, ha lehet. Volt már arra is precedens, hogy a pincér nem volt hajlandó egy tányéron kihozni nekem a töltött sertésbordát és a salátát, mert szerinte nem passzol. Én összekotortam a kettőt, jóízűen megettem, és a végén közöltem vele, hogy nagyon finom volt. 🙂 Csak bátran!
Néha a recepteket a helyzet szüli, ez is egy ilyen történet. Egy este hazaérve már mindketten nagyon éhesek voltunk, így muszáj volt valamit ennünk addig is, amíg főtt a vacsora. 🙂 A Sanyi (férjem) ilyenkor nemes egyszerűséggel kimarja a hűtőből az első húsárut vagy banánt, ami a kezébe akad, de ez alkalommal sikerült kikapnom a kezéből a szeletelt bacont, mielőtt eltüntette volna, mondván, mégse magában egye… Avokádón kívül viszont nem találtam mást, így – bár azt eredetileg pudingnak szántam – beáldoztam.
Maga az avokádókrém recept nem egy nagy ördöngösség egyébként, két avokádó villával szétnyomott húsához egy fél, apróra vágott vöröshagymát kevertem, és sóval, borssal ízesítettem. Egy kevés citromlevet is facsartam hozzá, ízében és színében is fontos összetevő (nem barnul meg az avokádó).
Az eredmény:
Sanyi, mikor látta, mire készülök, finoman megkérdezte, hogy ugye nem baj, ha ő ezt most csak megkóstolja, és inkább magában enné a bacont…?
Az első falat után viszont már kevésnek tűnt az avokádó… 🙂
