Kategória: Egyéb

Ahogy sejtettem, nem volt idő arra, hogy folyamatosan beszámoljak a velünk történtekről, illetve a finn ételekről. Egyrészt eléggé kimeríti az embert önmagában az, hogy nem nagyon megy le a nap (illetve arra a pár órára sincs teljesen sötét, amíg lemegy, és ez ugye nagyon izgalmas 🙂 ), másrészt kétnaponta kora reggel utaztunk tovább a következő városba. Amikor nem utaztunk, akkor is igyekeztünk korán kelni, hogy ne maradjunk le semmiről. Persze nem panaszkodni szeretnék, nagyon is jól telt ez az egy hét, egyetlen hibája, hogy túl rövid volt… 🙂 Szóval most már itthon vagyunk, és igyekszem összegyűjteni a képeket, illetve az emlékeimet arról, hogy mit is ettünk.

Először kitérnék arra, hogy bár készültünk lelkileg, hogy kicsit drágább odakint az élet, de nem számítottunk rá, hogy ennyire… Szóba sem jött, hogy esetleg étterembe menjünk, a szupermarketekben és a piacokon így is annyit költöttünk, mintha itthon minden nap egy vagy két alkalommal étteremben ettünk volna. A legjellemzőbb, hogy náluk egy gombóc fagyi 3 euró. A legolcsóbb amit ettünk, a grillcsirke volt, amit akciósan (!) 5 euróért vettünk. Ha már ott van az ember, természetesen kipróbálja a helyi jellegzetességeket és persze a halakat is, amik már messze nem ebben az árkategóriában mozogtak, a kilóárak húsz eurón felül voltak szinte minden esetben. Kötöttünk persze kompromisszumokat, részben ezért, részben meg, mert nem minden nap jár Finnországban az ember lánya. 🙂

Az első állomásunk Tampere volt, ahol helyi jellegzetesség a mustamakkara, ami gyakorlatilag véres hurka, ránézésre és ízre egyaránt. Elvileg rizzsel készül (nem paleo!), ezért nem értettem, hogy miért van belőle normál és gluténmentes változat is, mindenesetre biztos ami tuti, én az utóbbiból ettem. 🙂 Hagyományosan vörös áfonya lekvárral fogyasztják, így mi is azzal ettük, mondanom sem kell, nem volt paleo sajnos. Mindenesetre meglepően finom ízpárosítás! A hűtőpultokban Turkuban és Helsinkiben is találtunk belőle előre csomagolt változatot, de frisset csak Tamperében kaptunk. Bekeretezte az utunkat, első és utolsó nap is ezt ebédeltük.

Első nap a mustamakkara mellé még egy nagyon gusztának tűnő füstölt halkockát is megkóstoltunk, ami isteni finom volt! Olyan, mintha füstölt sajtot enne az ember, csak omlósabb, és persze van némi halíze. 🙂

Estére jött a grillcsirke, répával. 🙂 Mivel konyhánk, késünk nem volt, a nomád élethez a répa tűnt a legmegfelelőbb köret választásnak… csak megmostuk és ehettük is!

Reggelire, illetve vacsorára egyébként gyakran az előző étkezés maradékát, illetve gyümölcsöket, főleg banánt és barackot fogyasztottunk.

Tamperében kóstoltuk a finnek jellegzetes sajtját is, amit hagyományosan úgy készítenek, hogy hosszú évek alatt egy nagyon kemény sajtot érlelnek, majd azt fogyasztás előtt hőkezeléssel puhítják. Az eredmény egy állagában és ízében is nagyon lágy sajt, talán a mozzarellához tudnám hasonlítani. Attól tartok, a szupermarketes verzió esetében, amit mi is ettünk, a sokéves érlelés kimaradt, így ez már erősen kompromisszumos volt. Ezt is lekvárral fogyasztják, mi barackkal egészítettük ki. 🙂

SOKOS-nak hívják azt a szupermarketet, ahol a legszívesebben vásároltunk. Igazából nem csak élelmiszerüzletet takar ez a név, hanem egyben egy egész bevásárlóközpontot, sőt ilyen szállodát is láttunk. Nagy választéka, szép áruja van. Volt egy önkiszolgáló salátabár is bent, ahol a másnapi ebédünket kanalaztuk össze. 🙂 Került bele rák és lazac, meg persze olajbogyó, és mindenféle zöldség is. 8 és 10 eurós tálakat szedtünk össze, mondjuk ezzel már igazán jóllaktunk, és nem sajnáltuk belőle a tenger gyümölcseit. 🙂

A harmadik és negyedik napot már Turkuban töltöttük. Turku a tengerparton van, itt volt gyakorlatilag az egyetlen halpiac, amit láttunk (Helsinkiben vasárnap tudtunk volna csak piacra menni, amikor is az zárva tart sajnos). A választékban volt nyers és „ready to eat” változat is, fűszeres, sajtos, mézes, füstölt, sült, amit csak el lehet képzelni. Itt ettük a legtöbb halat. 🙂

Itt kóstoltuk meg az amúgy mindhárom város SOKOS-ának hűtőpultjából kapható töltött káposztát. Kicsit édeskés az itthonihoz viszonyítva, egyébként nem volt rossz. A rizs miatt sajnos szintén nem paleo, a gluténmentessége miatt az ilyesmit most megengedtem magamnak.

Helsinkiben a halpiacról sajnos lemaradtunk, rossz napon érkeztünk 🙁 Kifogtunk viszont egy vásárt, ahol ettünk húslevest, ami amúgy a gulyásleveshez volt leginkább hasonlítható (igen, krumpli is volt benne, ami nem paleo!), és potom 6 euróért árulták, illetve szárított hal chipset, valamint kis sült halacskákat, amiket a sült krumplihoz hasonlóan kis és nagy adagban lehetett kérni.

Helsinkiben is grillcsirke volt egyik nap a vacsoránk, amihez a ránézésre érdekesnek tűnő hínárt (!) is megkóstoltuk. Hááát, mit mondjak, nem csak ránézésre volt érdekes… 🙂 Szerencsénkre nem egyezik az ízlésünk, így végül én a barnát, Sanyi a zöldet vállalta, hogy mégse dobjuk ki. 😉 A zöldnek nem is nagyon tudnám mihez hasonlítani az ízét, mindenesetre kicsit savanykás volt, a barna pedig olyasmi, mintha sós, magvas tésztát enne az ember. Az első pár falat egyébként kifejezetten jólesett, csak aztán besokalltunk tőle.

A városokat összekötő vonatutakon általában kolbász snacket ettünk répával, illetve banánt, így ezeken a napokon ez volt a reggelink is.

A SOKOS hűtőpultjáról pár fotó:

Utolsó este beszereztünk egy-egy kétdecis kókusztejet (ezerféle közül lehetett válogatni) és pár banánt, ez volt a hazaindulás előtti reggelink.

Nagy vonalakban az országról: az emberek nyugodtak, kiegyensúlyozottak, és rettentő segítőkészek, kedvesek. Kevés kutyát tartanak, viszont annál több kerékpárjuk van, gyakorlatilag mindenhol hatalmas kerékpárkupacokat láttunk, és persze sok bringást. Kerítés nem nagyon van a házak körül, ha mégis, csak jelzés értékű, kb. 60 cm magas. A buszmegállóban nem áll meg a busz, csak ha leintik, igen, ezt a bőrünkön tapasztaltuk. 🙂 A nyelv nehéz, szerintem vicces, nekem nagyon megtetszett. Jellemzően szép hosszú szavaik vannak, mert előszeretettel összevonják azokat.

Összességében az jut eszembe Finnországról, amit indulásunk előtt olvastam valahol az interneten: „más, de nem idegen”. Ez nagyon kifejező, abszolút így éreztük mi is.

És egyáltalán nem bántam meg. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy megütöttem a lottó főnyereményét – új tűzhely, most meg még ez is -, elárulom, hogy a tűzhely úgy nagyjából augusztus magasságában lesz igazán a miénk, a Gundel pedig a Sanyi kb. fél éves, béren kívüli juttatásából lett fedezve „egyszer élünk, próbáljuk ki ezt is” alapon. Sajnos nem tehetjük meg, hogy rendszert csináljunk belőle, pedig igazán nem lenne rossz. 🙂

Szóval úgy történt, hogy január elején csináltunk magunknak egy négy napos hosszú hétvégét, amit aktív pihenéssel töltöttünk (ezt kevéssé támasztja alá az a tény, hogy minden nap úgy dél körül kászálódtunk ki a szállodai ágyból :-)). Bár mindketten Budapesten dolgozunk, úgy döntöttünk, hogy kicsit más oldaláról is megismerjük fővárosunkat. Szállodába, moziba, múzeumba jártunk, és igen, a Gundelben ebédeltünk. Kétszer is. 🙂

Az első alkalom szombati nap volt. Érkezésünkkor egy ajtónálló úriember tessékelt be minket kedvesen, majd két mosolygós recepciós leányzó fogadott. Elvették a ruháinkat, és asztalhoz kísértek. Amikor be akarták tolni alám a széket, jeleztük, hogy inkább fordítva ülnénk, ugyanis a Sanyi balkezes, és így kevésbé zavarjuk majd egymás köreit evés közben. Ezalatt odajött hozzánk egy teremfőnök (megtanultuk, hogy így hívják az öltönyös, „nem főpincér, de olyasmi” urakat az étteremben), hogy megkínáljon minket egy kis házi sütésű kenyérrel és (három, különböző ízesítésű) vajjal.

Ekkor még kissé meglepett minket, hogy a kínált kenyeret egy kis hordozható, kinyitható asztalkán vágták fel mellettünk. Később minden fogás így érkezett. Először hoztak egy asztalt, amire kipakolták az ételeket edényben, majd innen tálaltak. Korábban nem találkoztam ilyesmivel, de nagyon tetszett.  A kenyeret én kedvesen visszautasítottam a „speciális” étrendemre hivatkozva, a Sanyi megkóstolta, állítólag nagyon finom volt. Az úr (Márknak hívták) rögtön érdeklődni kezdett afelől, hogy mit is takar pontosan az étrendem, hogy olyan menüt tudjon ajánlani, ami megfelelő. Felajánlotta, hogy bármit is kérek, szinte biztos, hogy meg tudják oldani a szakácsok paleo verzióban is, utánakérdez.

Még mielőtt beültünk volna, én már eldöntöttem, hogy ez alkalommal igazából egy dologhoz szeretném csak szigorúan tartani magam, az pedig a gluténmentesség.  Mégis csak a Gundelben vagyunk, bolond vagyok, ha nem eszem a palacsintájukból! 🙂 Szóval ezt megbeszéltük, és minden kiválasztandó ételt a teremfőnökkel közösen kiveséztünk, hogy ugyan mi van benne. Nagyon segítőkész, figyelmes volt, csak dicsérni tudom, tényleg.

Az étteremben kellemes zene szólt (komolyzene, a műveltségem sajnos nem terjed odáig, hogy beazonosíthattam volna), és az egésznek valahogy nagyon meghitt hangulata volt. Az evőeszközökön látszott, hogy nem mai darabok (és minden valószínűség szerint ezüstből vannak), az ember egy kicsit úgy érezte magát, minta a múlt század elejének egy arisztokrata családjából származna, és besétált volna a szokásos hétvégi ebédjét elkölteni.

Nem nagyon tudtunk választani a leves kínálatból, így végül a kóstolós verzió mellett döntöttünk, ami azt jelentette, hogy mindketten kaptunk 3-3 csészényi, általunk választott levest. Az én esetemben ez sütőtök krémlevest, vadragu levest és fácánesszencia levest jelentett, ez utóbbit szarvasgombás, töltött kucsmagombával. Mindegyik tökéletes volt a maga nemében, de természetesen nem hazudtoltam meg magam, és a sütőtök krémlevessel fejeztem be a sort. 🙂

Még az elején felvetettük, hogy fotózni szeretnénk az ételeket, ami ellen semmi kifogás nem volt, amíg senkinek nem sértjük meg a személyiségi jogait. A fotó végül egy-két esetben sajnos elmaradt, köszönhetően a hely varázsának, és a mohóságunknak… 🙂

Az én főfogásom fogas volt Gundel Károly módra. Először elképzelésem sem volt, hogy a citromot miért csomagolták egy hálóba, csinos kis masnival megspékelve, majd evés közben rájöttem, hogy jobb íze lenne a halnak, ha csorgatnék rá egy kis citromlevet, és nézd csak, milyen ötletes, hogy a hálón keresztül nem potyog ki a magja…! 🙂

A Sanyi kacsa triót rendelt, almás párolt káposztával, szarvasgombás zellerpürével. A kacsa trió kifejezés arra utalt, hogy a kacsa combja, melle és mája került a tányérra.  Megkóstoltam, hibátlan volt, bár a zellerpürével kapcsolatban megjegyeztem, hogy ilyet, vagy akár finomabbat én is tudok… 🙂 Ez persze nem von le semmit az értékéből… 🙂 A Sanyi kicsit tartott tőle, hogy száraz lesz, mégis csak kacsa, de semmi ilyesmire nem volt panasz. Elégedetten és meglepően jóllakottan vártuk a desszertet.

Itt érdemes megemlítenem egy közjátékot, miszerint elfogyott a poharamból a víz. Sanyi éppen kérdezte, hogy töltsön-e, de még be sem fejezte a mondatot, már ott termett mellettünk egy felszolgáló, és pótolta a hiányosságot. A vizes üveget nem tették le elénk, az végig az asztal mellett volt egy jeges hűtőben.
Tudni kell, hogy egy kicsit sem éreztünk olyasmit, hogy terhes lenne az odafigyelésük, árgus szemmel lesnék minden mozdulatunkat, mégis mindig számíthattunk a személyzetre, ha éppen szükség volt rájuk.

A desszert természetesen Gundel palacsinta volt, természetesen gluténmentesen. 🙂 Még flambírozást is kaptunk, diólikőrrel. Ezt nem lehetett kihagyni, de nem is bántuk meg. A lényeg azonban: mielőtt kihozták volna, megterítettek hozzá. Ebben nincs semmi különös, arra viszont felkaptuk a fejünket, hogy tükörterítéket kaptunk, vagyis a Sanyinak balkezes módra tették le az evőeszközt! Na, ezért meséltem el az elején, hogy helycserét kértünk. Hozzáteszem, érkezésünkkor csak a recepciós leányzó volt velünk, a felszolgáló, aki tálalt, a közelben sem volt. Ennyit a figyelmességükről.

A végén kicsit beszélgettünk még Márkkal, a teremfőnökkel, elmondtuk neki, hogy valószínűleg másnap visszanézünk majd a „Sunday brunch” nevű svédasztalos fogadásukra. Ez azt jelenti, hogy egy fejenkénti fix összeg befizetése mellett (és ez az összeg nincs nagyon elszállva más helyek hasonló szolgáltatásához képest) annyit eszel, amennyi beléd fér, plusz egy fogadó ital is benne van, ami vagy pezsgő, vagy valamilyen üdítő. Felhívnám a figyelmet, hogy a továbbiakban kért ital már külön rendezendő, és egy üveg víz is jelentősen emeli a költségeket. Szóval Márk nagyon kedves volt, és azt mondta, felírja a másnapi szakácsoknak, hogy ha tudnak, készüljenek valamilyen gluténmentes desszerttel. Nem ígért semmit, mert hogy ilyenkor sokan szoktak lenni, és nem biztos, hogy megoldható.

Vasárnap határozottan több volt a vendég, ennek köszönhetően picit emelkedettebb volt a hangulat, de változatlanul nagyon barátságos. Egy zongorista zenélt a teremben, nagyon szépen, többek között a „Szomorú vasárnap” című szerzemény is elhangzott.

Bár svédasztalos étkezés volt, a kiszolgálás, odafigyelés színvonalán ez nem változtatott. Minden asztal mögött állt egy felszolgáló, aki készséggel segített, ha igény volt rá, illetve sosem hagyták, hogy elfogyjon bármelyik étel az asztalról, mindig időben „utántöltöttek”.

Érkezésünkkor  (helyfoglalásunk volt, mondták, hogy ilyenkor érdemes) kedvesen fogadtak ismét, és az asztalunkhoz kísértek. Rögtön láttuk, hogy ki van készítve kis kosárkában az előételnek szánt kenyér, meg is jegyeztük egymás között csendben, hogy ezek szerint nem sikerült szólni a szakácsoknak, de megbocsájtjuk… 🙂

Miután megkaptuk a kért pezsgőnket, az aznapi teremfőnökünk (az ő nevét sajnos nem tudom) azzal a megjegyzéssel lépett el az asztalunktól, hogy „ide készítettük a mentes kenyeret is.” Azt hittem, rosszul hallok. A Sanyi nem is hallotta, így kénytelen voltam az úr után eredni, és megkérdeztem, hogy milyen kenyérről beszélt. Mire ő, mintha csak a világ legtermészetesebb dolga lenne: „hát a gluténmentes kenyér, amit kértek”(!). Nem, nem ez volt a csúcspont. 🙂

Miután degeszre ettük magunkat a felkínált előételekből, levesekből és főfogásokból, amiket egyáltalán nem sajnáltak, és a bélszíntől kezdve a libamáj pástétomon keresztül a lazacig óriási volt a választék, kicsit pihegtünk az asztalnál. Láttuk, hogy főleg pohárkrémekből állnak a desszertek, gondoltuk, az még csak-csak lecsúszik… Egyszer csak megjelent az asztalunknál a teremfőnök, és kedvesen felajánlotta, hogy szóljunk nyugodtan, ha kihozhatják a palacsintát (gluténmenteset, naná, mi gondoltatok?), mert már megsütötték nekünk, csak ránk várnak. Hááát, vártunk egy röpke fél órácskát, aztán azért betoltuk. 🙂

Nyilvánvalóan lerítt rólunk, hogy nem mi leszünk a visszatérő vendégeik, de ezt egy kicsit sem éreztették velünk. Eredetileg én nem is szívesen mentem, féltem, hogy nagyon feszélyezve fogom érezni magam. Ez teljesen alaptalan félelem volt. Az egész hely hangulata nagyon barátságos, mondhatni otthonos.

Az ételek nagyszerűek voltak, mégsem ez volt, ami a legjobban megfogott, hanem az a kedvesség, odafigyelés, amiben részesültünk. Szóval úgy gondolom, ezt hívják vendéglátásnak.

Nagyon jó szívvel ajánlom bárkinek, aki legalább egyszer megengedheti magának, hogy Vendég legyen a Gundelben!